Poros, avitt, nehezen emészthető, érthetetlen, élvezhetetlen. Dobjuk ki, mint a Kincskereső kisködmönt vagy Jókai műveit! Cseréljük le a kánont: jöjjön Harry potter és társai, amikkel semmi baj nincsen, de számomra nem képvisel akkora értéket, mint Gárdonyi, Jókai, Móra, Móricz stb.!
Bánk bán. Felcsendül az első taktus és a színház lassan elcsendesedik. Mondani sem kell, tudni sem, de látom, hogy nagyon sok fogyatékos gyerek, fiatal van a nézőtéren. Tanítványaim egyre kérdőbben néznek felém és az összehúzott függönyre - ez így fog maradni végig?
Soha nem voltak színházban, operában. Egy sem! Ha ötödikes tanuló lenne, akkor annyira nem csodálkoznék, de középiskolás... kollégák, elfogyott a lelkesedés? Értem én! Nincs túlóra pénz érte, macera 15-20 értelmi fogyatékossal átutazni a városon puszta hivatástudatból, szerelemből. Értem én, hogy ne érteném, csak nem értem meg.
Vége a nyitánynak, a függöny szép lassan szétnyílik és elkezdődik a csoda. Avitt, poros nyelven, érthetetlen artikulációval és mégis üt. Nagyokat. Hatalmasakat. Osztályom együtt él a darabbal, együtt lélegzik, érti, hogy mi történik, átérzi, hogy miért panaszkodik Tiborc, miért zokog Bánk,..
Persze, készültem rá. Tudták, hogy mi fog történni, s bár olvasni nem tudják a gyorsan változó, kivetített szöveget, de ennek ellenére halálos csendben, tapsolva, szégyenlősen elrejtett könnyekkel ér véget a darab. Három felvonás.
Termünkben még idegenkedve hallgatták Simándi előadásában Bánk áriáját, most megfogja őket a dallam, a mondanivaló.
Érdemes volt. Hogy mi marad meg bennünk, mikor egyik napról a másikra sokkal fontosabb dolgokat is elfelejtenek, nem tudom. De kellenek ezek az események: Jónás Tamás a sulinkban, Bánk bán az Erkelben, rendhagyó óra a Csodák Palotájában, foglalkozás a Hadtörténeti múzeumban stb.
Autistámnak végig reszket a lába, vitustáncot jár - ő így fejezi ki érzelmeit. Mellettem ül, remegek én is. Kérdem utána, míg sétálunk a busz felé: - Mit gondolsz? Hallgat kicsit, gondolkodik, hogy a maga módján "tudálékos" választ adhasson. - Megütött - mondja és mosolyog. Mindig mosolyog.
Régóta mondom - és ellent szeretnék mondani Gyarmathy Évának, akivel egyébként nagyon jó viszonyban vagyunk - hogy nem mások ezek a gyerekek sem. Meglehet, hogy mire a suliba kerülnek, addigra mások lesznek, de alapvetően, ha a család tenné a dolgát, akkor helye lenne a Kincskeresőnek, Az aranyembernek és a Bánk bánnak is. A a család helyett nem a tv, az okostelefon, a tablet "nevelné" a srácokat, hanem a nagyi, a szülők, a család, akkor helyére kerülhetne ismét minden.
Steven Hawking, a világ egyik legnagyobb gondolkodója, azt állítja, hogy nagyjából 100 éve van még az emberiségnek. Nem vagyok ő. Csak egy ember, egy apa, egy gondolkodó pedagógus és állíthatom, hogy ha helyükre kerülnének a dolgok, akkor mai technikai tudásunkkal "örök életűek" lehetnénk és nem a kihalás felé lépdelnénk. Mikor kapunk észbe? Van még út előttünk?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése