Hallgatom Nórit a Digitális Nemzedék konferencián. Mondatai elhalkulnak, ismerősek, agyam tompít, hiszen küzdök a problémákkal magam is - inkább körülnézek, mit értenek belőle a többiek. Látszólag tudják, hogy miről beszél, mert itt-ott bólogatnak, fejet ráznak, talán olvassák is blogját, a Nyomor széle-t. De biztos vagyok benne, hogy a jelenlevők többségének, hisz ismerősek már, látásból és rövid, kurta beszélgetésekből, fogalma sincs, hogy miről van szó. Mert ezt elmondani nem lehet, ezt csak megélni lehet, benne élni, mert különben oly hihetetlen az egész! Európa közepén elképzelhetetlen (lenne) számomra is, hogy gyerekek nőhetnek fel jövő nélkül, szeretet nélkül, éhezve, analfabétán, közönyösen és közömbösen - valahogy úgy, ahogy láthatjuk a Valahol Európában. Csakhogy akkor háború után voltunk, most meg benne. Nyakig. Hallgatom Nórit és végtelenül tisztelem, amiért még képes mosolyogni, pozitívan gondolkodni - magam az út másik végén nem tudok ennyire derűs lenni. Övé a kezdet, a kicsike gyermek, aki nem tehet arról, hogy szülei, nagyszülei munka nélkül, remény nélkül élnek a rendszerváltásnak nevezett szabadrablás óta. Talán ezért a remény: hátha lesz még belőlük más, mint újabb mélyszegénységben élő felnőtt. Az ország másik részén enyém a vég: a felnőtt gyerek, aki ugyan még bejön (néha) az iskolának nevezett intézménybe, ahol nem sokat tudunk már vele kezdeni. Ha belefeszülünk akkor se. nem véletlen, hogy itt a legnagyobb a fluktuáció: nem olyan könnyű elviselni a drogos, homokos, fogyatékkal élő, kurválkodásból élő, hhh és még több h-ás fiatal borzasztó életét. Menekülnek is a kollégák, mert a rengeteg munkának nincs eredménye: vagy eredmény az, ha 4-500 fiatalból meg tudsz menteni 20-30 emberkét, akik többsége kikerülve tőlünk épp úgy nem talál munkát, mint a többiek és épp úgy visszakényszerül a mocsokba, ahonnan megpróbált kikapaszkodni? Ő nem tudta, hogy létrája nem vezet sehova, lóg a semmibe. Még sem felesleges a munkánk, mert talán Ember lesz belőle.Ha hagyja a környezete, a sorsa, a jövője.
Hallgatom Nórit, összeszorulni már nem szorul a szívem, fáj, de egy ideje megtanultam elviselni, feldolgozni, aztán megöleljük egymást, ki nem mondott szavakkal buzdítjuk a másikat, hogy tartsunk még ki, talán még sem hiábavaló. Ilyenkor újra hinni tudok ebben s tudom, neki is sokat jelent ez a néma összekacsintás.
Aztán hétfőn ismét kísérletet kell tennem arra, hogy értelmi fogyatékkal élőknek 7. tanítási órában matematikát tanítsak (9. osztály 20-as számkör), mert kormányunk és pártunk így rendelkezett. És ha majd jön a tanfelügyelő, akkor majd kimagyarázom magam, hogy miért nem a tanmenet, az óravázlat stb. szerint haladok. Persze fogalma sem lesz, hogy ez a hülye fazon miről is beszél?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése