Azt csinálok, amit akarok. Ez egyrészről nagyon jó: békén hagynak, úgy és azt tanítok, arra nevelem a kölyköket, amit és amire akarom. Másrészről viszont így nincs kontroll, nincs megerősítés. Tulajdonképpen senkit nem érdekel - a gyerekeken kívül. Vagyis én vagyok az Isten vagy legalábbis akkora hatalom hullott az ölembe, aminek nem kellene. Régebben, még az átkosnak nevezett korban, volt idejük a pedagógusoknak rendszeresen egy kávé mellett megbeszélni a problémáikat, a kitalált új ötleteiket, tapasztalataikat és volt kontroll is: az idősebb kollégák, a szakfelügyelet, az igazgató. Nem erőltetek rád eszméket - mindegy, hogy ki mit állít - persze én az 56-os események után majd 10 évvel születtem és akkorra már konszolidálódott a helyzet.
Tanítani még mindig imádok és jó vagyok benne. De az iskolát mát nem szeretem: se a miénket, se a többit, fehér holló az, amelyikbe nyugodtan beadnám ma a gyerekeimet.
Isten felkészült eddigre a holnapi napra is (most negyed tíz van) és lenyom zsinórban hét órát értelmi fogyatékosokkal - így lemarad az aktuális értekezletről, de sebaj... úgyis agyhalál lesz.
Fiúcskát (17 éves) megpróbáltam megvilágosítani a negatív számokkal kapcsolatban: ha a hőmérőt megnézed, a nulla alatt is vannak számok. Milyen számok, mi van akkor a természetben?
Válasz: - Kurva hideg.
Természetesen Isten itt kudarcot vallott, mert nem sikerült az okítás. Persze, elnézve a mai világot, nem csak én vallottam kudarcot, hanem Ő is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése