Ha lennék "valaki"

Ha lennék valaki

Ha lennék valaki, akkor ezt a felhívást tenném közre (nagyjából ugyanaz a mondanivalóm, amit most már közel 30 éve ordibálok a világba, csak hát kutyaugatás nem hallatszik az égig).

Kedves gyerekek, szüleik, pedagógusok, kollégák, akik iskolákban, óvodákban dolgoztok! 30 éve hagyjuk, hogy mindenkori országvezetőink és sleppjeik tudatosan tönkre tegyék gyerekeink életét, bezárjanak ovikat, bölcsiket (hogy 10 évvel később horror árakon újra kelljen nyitni azokat), bezárjanak és tönkre tegyenek iskolákat, gyerekeket, pedagógusokat, oktatást. Közben pedig mindannyian pontosan tudjuk, hogy az ország jövője az oktatásban van.  30 éve hagyjuk és várunk valami isteni csodára, mely megállítja ezt a folyamatot. Ennyi idő alatt rájöhettünk volna, hogy nincs isteni csoda – vagy legalábbis eddig nem következett be és várhatóan nem is fog! A szakszervezetek nem teszik a dolgukat, noha egyedül ők rendelkeznek országos nyilvántartással, ők azok, akik mozgósítani tudnák az oktatásban dolgozókat. Úgy, ahogy eddig nem tették: mert tűzögettünk már szalagot, meg emelgettünk táblákat, meg flash-moboztunk, meg sztrájkoltunk úgy, hogy tulajdonképpen tanítottunk (röhej: micsoda vonatvezetői sztrájk, ahol minden megy, mint eddig, csak előtte elmondják a szakszervezeti vezetők, hogy másnap sztrájk lesz??), de leginkább csak óvatosan morogtunk a tanárik homályában, a dohányzó sarkokban (míg voltak), meg kávézás közben.

Ezalatt hagytuk, hogy elvegyék szabadságunkat, semmissé tegyék lányaink, fiaink gyermekkorát, megemeljék az ő és a mi munkaterheinket! Leromboljanak grundokat, bezárjanak és értékesítsenek táborokat, sportpályákat, erdőket, mezőket és hosszú még a sor… és ezek új formában (pénz, telek, kastély, villa) felbukkanjanak kedves vezetőink (be nem vallott) vagyonnyilatkozataiban.  De ezekért mi vagyunk a hibásak: ilyennek neveltük őket!

30 évnyi rombolás után már nincs lejjebb: kitartunk, megfeszülünk és belehalunk és ezért, csak ezért nem vagyunk még a világ utolsói között. 30 évnyi rombolás után itt az idő azt üvölteni mindenkinek, hogy: - Elég! Állj! Ne tovább!

Kiabáljuk együtt (gyerekek ne!, ne politizáljanak és ne jöjjenek tüntetni): szülők, pedagógusok, oktatásban dolgozók! Fél millióan, millióan vonuljunk a kedves vezérünk elé és csapjunk az asztalra! Ha nem értenek ebből, akkor zárjuk be az iskolákat, óvodákat, bölcsődéket – bénuljon meg az ország! Dögöljünk bele, ha szükséges, mert így is beledöglünk csak sokkal lassabban. Gyerekeink elmennek, elmentek az országból, itt maradunk magunkra megöregedett és megkeseredett emberek. És amikor már csak mi vagyunk a putriban és ők ott, fenn, akkor nincs tovább!

Most kell lépni, ha most sem, akkor mikor? Mire várunk? Nem szégyelljük nagyon magunkat? Nem csevegni kell a sza…ral teli üst körül – milyen büdös, mennyire rossz helyzet stb., nem rágni ugyanazt a gumicsontot minden nap és háborogni magunk között, hanem cselekedni! Most vagy már nem lesz értelme… Ki kell borítani a bilit!