Itt a vége.
2006 szeptembere óta írom blogomat (nagyobb részben a freeblogon), több mint 850 oldalnyi öröm, dühöngés, javaslat, bírálat gyűlt össze az iskoláról, a tanításról, nevelésről, hivatásról.
Hosszabb, mint egy francia családregény és azt hiszem, hogy őszintébb, mint bármi, amit az oktatásról írtak valaha is. Mert sosem tudtam "okosan" megválogatni a szavakat, "okosan" véleményt mondani - nem így neveltek. Nyíltan, amolyan arcul csapósan és úgy, amilyen én vagyok. Minden bejegyzése én vagyok. Ennek meg is lett az eredménye. Életem minden perce a hivatásomról, a gyerekeimről szólt és annak ellenére, hogy kiváló pedagógus vagyok, aki messze meghaladta a magyar pedagógiát, karrierem egyre lejjebb ívelt. De nem bánom, mert mostani helyemen olyannyira nem érdekel senkit, hogy mit is csinálok - merthogy a gyerekek sem fontosak - hogy tulajdonképpen azt teszek, amit akarok, amit a kölykök érdekében jónak látok. Nálam nincs tantárgyi keret, nincs időkeret, nincs unalmas, tárgyi ismereteket átadó és megkövetelő óra. Van helyette leginkább epochához hasonló nevelés és oktatás, amelyben az ismeretek, mint a puzzle darabkák, idővel összeállnak. Van tapasztalati tanulás, van kooperativ munka, szabad tanulás, dráma és élménypedagógia, zene és kézműves foglalkozások. Van minden óra elején olvasás, írunk verseket, készítünk játékokat stb. Mindezt természetesen digitális eszközökkel is: mobilokkal, pc-kel, tabletekkel. A gyerekek használják a socrative, a learningapps, a metaverse, mentimeter programokat, dolgoznak virtuális osztálytermeikben az EDU 2.0-án, moziflimet írnak és forgatnak, vágnak és hangszerelnek. Jelenleg verseskötetük készül, év végére minden kölykömnek kezében lesz a kötet.
Eredményeik minden évben a 120-170%-os javulást mutatják - független bemeneti és kimeneti mérések szerint. Iskoláikat szinte mindannyian elvégzik, tavalyi osztályom minden tanulója jeles szakmunkásvizsgát tett.
Mi a fene kellene még nekem? Mindent elértem, amit elérhettem.
Megírtam egy tucat könyvet (szép lassan mindet sikerül kiadni, jelenleg három kapható), kifejlesztettem több, mint száz eszközt - nem is elsősorban a tanításhoz, sokkal inkább a gyerekekkel való foglalkozáshoz. Tucatnyi eredeti játékötlet, rengeteg innováció a tanításban. Ha meghívnak egy-egy konferenciára, műhelyre, akkor az ott levő kollégák mohón gyűjtik az ötleteket, gyakorlatokat, anyagokat, amelyeket boldogan (és persze ingyen) osztok meg bárkivel.
A magyar iskola pocsék. Nem azért mert kevés a bérünk (igen, megalázóan kevés), nem azért mert nincs kréta (gondoljatok az afrikai tanárra, aki a word programot táblán tanítja, mert egyetlen gép sincs), nem azért, mert a szülők többsége nem neveli a kölykét (ez is igaz, és egyre többen vannak. Az így felhalmozott szociokulturális hátrányokkal nem tudnak mit kezdeni a kollégák és magam is veszítek el emiatt gyerekeket, mert már a facsemetéből nem lehet bonszai-t nevelni). A magyar iskola pocsék, mert felhígult a szakma és nem azok vannak az iskolákban, akiknek kellene. Rengetegen vagyunk nyugdíj előtt álló pedagógusok (nekem azért még sok van a 33. tanévem ellenére), akik nagyon elfáradva, sokan kiégve, mennek be az iskolákba. Sokan vannak pocsék szakemberek, akik pontosan tisztában vannak pocsék voltukkal, de "kényelmesebb" bemenni az iskolába, mint eladóként dolgozni egy boltban. Nincsenek fiatalok, kihal a szakma. Az igazi "nagy" pedagógusok majd mind eltűntek és kevesen vannak az igazán jók is: ők szigetemberek - tanuljatok tőlük, mielőtt ők is belehalnak, tönkre teszi őket! Nem kell Finnországba utazni, elég elmenni Turára, Szombathelyre, Nyírbátorba, Berettyóújfalura stb.
Igen, nem tesszük jól a dolgunkat. Nem hivatásként éljük meg, Munka, és egyre terhesebb munka a miénk.
Persze, ebből kivonom magam és ha másnak sem inge, ne vegye magára! Amióta eszemet tudom, mindig is tanítani akartam. Heti 55-60 órát dolgozom a tanítványaimért, de a többi időm is a neveléssel-oktatással, iskolával, hivatással telik el.
Életem nagy kísérletét, mely többek között elgondolásaimat is igazolta, kénytelen voltam feladni az életpálya bevezetése után. Szép lassan elhalt, ahogy elfogyott az időm és az erőm. Mégis büszke vagyok arra a tízezer emberkére, akinek sikerült életét megkönnyíteni, elindítani, akik 500 hétvégét töltöttek velem és a Baráti Kör többi tagjával, akik bebizonyították, hogy "fogyatékosságuk" ellenére szinte mindenre képesek.
Most azon őrlődöm hosszú ideje, hogy fogalmam nincs, mit tegyek. Ez az életem, de ha továbbra is ennyi órában csak a hivatásomnak élek, akkor belehalok az életbe, ezt pedig nem akarom, mert az élet csodaszép és talán majd hatvan évesen (vészesen gyorsan közelít) jut időm élni is.
Azt tudom, hogy ezt az osztályomat még végigviszem, az még egy év, mert a gyerekek ezer szállal kötődnek hozzám. Én vagyok az apjuk, anyjuk, a testvér, a tanító, a kísérő, aki végigsétál velük azon az úton, amit a magyar társadalom megenged nekik és amit igyekszem megkönnyíteni számukra. És az egyetlen elismerés, amit 33 év alatt kaptam: a gyerekek mosolya, ölelése, könnyes szeme, néha a szülők köszönete. Ja, nem igaz, mert van díjam is: egy kedves szülő felterjesztett a Példakép-díjra, amit meg is kaptam, de annak is 10 éve. Örültem a Gordosné Szabó Anna díjnak is, de értettem, hogy miért kaptam. A Baptista Szeretetszolgálattól pedig a Közösség Önzetlen Szolgálatáért Érmet kaptam talán tavaly előtt.
Hogy mi lesz? Fogalmam nincs.
Köszönöm, hogy olvastatok, hogy kibírtátok dühöngéseimet, élveztétek talán örömeimet, elgondolkodtatok módszertani munkáimon. Tegyétek jobbá a világot! A békák jelmondata: Csináljunk egy jobb világot!
Zöldbéka tanár úr
