Elveszett ország gyermekei

Majd 10 évvel ezelőtt írtam meg első könyvemet a fogyatékkal élő gyerekekről, iskoláikról, a magyar közoktatásról. Most felkértek, hogy írjam újra, adjuk ki újra. Sokáig gondolkodtam ezen, hiszen ezalatt a 10 év alatt a helyzet még tovább romlott. Sajnos, semmi javulásról, pozitív eseményről nem lehet beszámolni: a helyzet minden szinten és mindenféle szempontból rosszabb lett.

Ma már más címet adnék: Elveszett ország gyermekei. 

Elveszett ország gyermekei, 

mert az az ország, amely a rendszerváltás óta már a harmadik generációt neveli ki tudás, erkölcs nélkül, amely leépíti a közoktatást, egészségügyet, ahol a szociális háló olyan lukas, hogy még egy bálna sem akadna fenn - nos, az az ország elveszett. Ahonnan az ország reményei külföldre mennek a reménytelenség elöl, ahol a nyugdíjasok nagy része rosszabbul él, mint valaha, nos, az az ország elveszett. Jó időre. Szeretném hinni, hogy csak évtizedekre: 

"Magamat láttam tíz év múlva itt 

Hallottam ezt a mostani dal hangjait

És attól féltem, nehogy majd ez legyen

Csak tíz év múlva ne ez a dal legyen

És attól féltem, nehogy majd így legyen

Csak tíz év múlva ne ez a dal legyen"

 És szeretném remélni, hogy nem végleg. De optimizmusra semmi okom - csak hinni szeretném, hogy egyszer gyerekeink visszajönnek... hogy egyszer majd másokat megbecsülnek... hogy egyszer majd újra rászólnak a buszon hangoskodóra... hogy utcáink mindenféle szempontból megtisztulnak és beszakadnak, ha lánckerék tapos rajtuk. El ne hidd, hogy megváltoztunk vezényszóra - volt a himnuszunk annak idején  és arra születtünk, hogy napfénybe kapaszkodjunk... Várom a tavaszt, a fényes szeleket, kapaszkodni és repülni másfelé...

Megérkeztem

Megérkeztem. Nem hiszem, hogy lehet ennél "feljebb". Mindig éltem át nagyszerű, felemelő pillanatokat a munkám során: olyanokat, amelyekben tanítványaim, gyerekeim valami zseniális dolgot tettek, alkottak, hoztak létre. Pályám elején, talán a második évben?, már sok ezer origami figurával (köztük sok, az akkor 9 éves gyerekek, saját kreációjával) borítottuk be akkori iskolám kazánházában kialakított hatalmas termet. Képzeljük el a tornaterem méretű teremben az őslények országát, az óceánok világát, az afrikai szavannákat, az erdők életét stb. Felejthetetlen élmény volt!

Vagy a békákkal Kárpátaljára indított szállítmány gyűjtését, összeállítását, megszervezését! A legutóbbi osztályom mozifilmjét, amit teljes egészében ők készítettek: ők írták, forgatták, vágták, hangmunkákat végeztek rajta - mindezt értelmi sérültként!

De: erkölcs órán a lopással foglalkoztunk. Nem mesélném el, de feladatként kapták, hogy dolgozzanak ki olyan helyzeteket, amelyekben vitathatóak a történések. Hogy értsétek: ha egy rászoruló, idős nénike a boltban megeszik egy kiflit (ami persze ugyanúgy lopás a törvényeink szerint), akkor ... adjanak lehetséges megoldásokat ilyen helyzetekre.

Ezek a gyerekek ahelyett, hogy suli után rohantak volna haza, a tv elé, a facebook világába, a galerik mindennapjaiba, ezek a fiatalok kivonultak együtt a közeli játszótérre, csoportokban kidolgozták a helyzeteket, felvették a mobiljukkal, azonnal meg is vágták, zenét tettek rá és átküldték nekem. 

Mit mondhatnék még?

Megérkeztem - és ők is. Itt vagyunk a Földön, a valós életben, Emberek között. Felemelő, megható, engem igazoló, döbbenetes. Nincsenek szavaim.

Madárkáim

Madárkáim. Csak addig időznek nálam, míg meggyógyítom őket - ha sikerül. Ha nem akkora a seb, amit már reménytelen. Akkor megpróbálom szebbé tenni napjaikat, míg velem vannak. 

Ez járt fejemben, míg ültünk a kórház rendelőjében egy szimpatikus, fiatal doktornővel, aki szabadságát áldozta arra, hogy megpróbálja rendbe tenni szegény madárkám egészségét. Soron kívül, protekcióval kerültünk be, soron kívüli vizsgálatokra - szeretetből - sajnálatból? Mindegy is, lényeg, hogy a kislány rendben legyen. Hogy újra tudjon enni, nevetni, élni. A lelkét majd rendbe teszem én...

Madárka. Tudna repülni, csak ez egy idióta ország. Bár szeretem, de erkölcstelenségét, butaságát egyre nehezebben viselem. Ők isszák meg a levét. A madárkák, akik nem tehetnek róla, de ők viselik a következményeket.

Én meg gyógyítgatom őket, míg tehetem. És boldog vagyok, azt hiszem, amikor szárnyra kapnak és itt hagynak. Remélem, hogy ős is tud majd még repülni.

Szünet?

Azt hiszem, hogy egy pedagógusnak sosincs szünete. Legalábbis nekem nincs. Már harmadik napja nincs tanítás, de napjaim zöme a tanítványaimmal telik. Különösen azzal a kettővel, akikről legutóbb írtam. Köszönhetően a nyilvánosságnak összejött akkora összeg, hogy ne kelljen a szünetben dolgoznia. megkezdtük a tartós élelmiszerek gyűjtését is, januárra reményeim szerint összejön egy nagyobb mennyiség, aminek kiszállítását is sikerült más elintézni. Sikerült orvost szereznem, aki meggyorsítaná a vizsgálatokat, a lány ugyanis már képtelen enni. Amit megeszik, az vissza is jön egy idő múlva. Azt hiszem, hogy komoly emésztési problémái vannak, amit mihamarabb orvosolni kell. Megvan az orvos, még kell majd a sulidokitól a beutaló és akkor januárban el is kezdődhet a kivizsgálás. Sikerült neki jobb munkát is szereznem: hamarabb fog végezni és talán többet is fog keresni. Hát, nagyjából ennyi minden történt vele.

A másik lányt megtaláltam egy vidéki kisvárosunk nevelő intézetében. Mivel még nincs gyámja sem, így nem könnyű bármit is intézni ügyében. Tegnap megjártam ezt a kisvárost, meglátogattam és ha már ott voltam, akkor kicsit bele is kóstolhattam egy nevelőtanár feladataiba. Történt ugyanis, hogy mivel ők is kevesebben vannak, mint kéne, az ott levő nevelőnek el kellett mennie az iskolákba a többi gyerekért, de nem volt ki leváltsa. Kérdezte: elvállalnám-e? Hát persze. Ő ment és meg maradtam a srácokkal - játszottunk egy jót, miközben a kis down-szindrómás kislány folyamatosan puszilgatott. 

Sikerült meggyőznöm a nevelőt, hogy saját felelősségemre hadd jöjjön osztályával tanítványom csütörtökön egy jótékonysági ebédre. Utána beviszem a kölyköket a Bazilikába, meg a karácsonyi vásárba. Persze csak úgy lehet, ha reggel lemegyek és felhozom, majd este ugyanez. Szóval vonatozgatok egy kicsit, de semmi baj: legalább viszek az intézetbe egy kis gyümölcsöt, teát stb. És akkor talán pénteken nekem is elkezdődhet a szünet.

Mikor megszakad a szív

Lassan, tőlem függetlenül, szét fog esni az osztályom. Nem a belefektetett rengeteg munkát sajnálom, hanem a kölyköket. Csak egy-két eset, ízelítőnek, hogy mitől fáj...

A család Pesten élt, míg az anya embóliát nem kapott és le nem esett a lábáról. Képtelen volt dolgozni, csoda, hogy életben maradt. Az apa ugyan dolgozik, de mint mi annyian, az éhenhaláshoz sok, a normális, emberi élethez kevés. Magam is tartok attól a naptól, amikor nem tudok majd dolgozni: mi lesz velük?

Eladták hát a pesti lakást, mentek az agglomerációba, annak is végibe, falunak határába. Másfél kilométer a vasúttól, busztól, ha jár egyáltalán még arrafelé. Ez történt tavaly. Mikor a lány megértette, hogy a család el fog süllyedni, egyre lejjebb, ahonnan nem lesz már visszaút, elment dolgozni. Mocskos multihoz, minimálbér alá, kizsákmányolva. Többször is műtött gerincével napi nyolc órákat húz le, hét napból hatszor, taníts után. Mert az iskola szent - erre neveltem. Keres annyit, amennyi kell az életben maradáshoz. Mit ad érte cserébe? Este tizenegykor végez, vonata ritkán jár, egy felé hazakeveredik, aztán irány a téli süvítő szélben, mínuszban a falu vége. Fél kettő, mire belép az ajtón. Lezuhanyzik, eszik, ha éhes, aztán alvás, mert fél ötkor kelnie kell. És irány a suli....

Két óra alvás, nettó 57-60 ezer Ft - ennyi ma egy fiatal élete?
Most daganatot találtak gerince mellett: szegény magyar egészségügy  szerintem hónapok múlva tudni fogjuk az ítéletet, Addig meg izgulok (őt nyugtatom) és közben darabokra hasad szívem. Sosem volt könnyű megélni a sorsokat, de azt hiszen, megöregedtem. Sok már a fájdalom.

Másik: maga ment be a családsegítőbe és vetette védelembe magát. Elhamarkodta a lépést, tudja ő is, de hiába tanítottam, ezt a konfliktuskezelési technikát nem tanulta meg. A gyermekvédelem, ami alig moccantja más estekben a seggét, most valamiért ugrott. A lány eltűnt mindenki szeme elől - se iskolába nem jött, se megtalálni nem volt könnyű. De sikerült és kiderült, hogy alig egy héttel ezután már egyik vidéki, de Pest közeli városkánk nevelőintézetébe vitték. Megszökött onnan, jött suliba, hívtuk a nevelőjét, nálunk a lány, megy haza suli után. "Megegyeztünk" ebben és ennek ellenére alig egy óra múlva már kopogtattak is a rend őrei. Velük tényleg sikerült egyetérteni: empatikusabbak voltak, mint a gyerek nevelői, hivatásból ezzel foglalkozó "szakemberek". Maradt a lány a tanítás végéig majd visszament az intézetbe. Azóta nem láttuk, nem jöhetett osztálykarácsonyra, Titanic kiállításra, karácsonyi vásárba.... megyek hát holnap én hozzá. Kihozni intézetből, ünnepelni a szeretet ünnepén - még akkor is, ha ellenünk az egész világ.

Mert ellenünk az egész világ... és megszakad a szív

2017. Magyarország

Szemléletváltás vagy összeomlás

Tegnap egy öt órás képzést tartottam kollégáknak egyik pedagógiai intézetünkben. Talán ez volt az első olyan, ahonnan úgy jöttem el, hogy valószínűleg megértették és elfogadták a pedagógusok, hogy vagy változtatunk szemléletünkön vagy összeomlik az iskola. Az összeomlásnak természetesen arról a faktoráról beszélek, amelyben kompetensek lehetünk: a nevelési-oktatási folyamat tőlünk függő komponenséről. Ugyanis az iskola minőségét, az ott folyó munka hatékonyságát leginkább mi, pedagógusok határozzuk meg. Nem foghatjuk forráshiányra saját tehetségtelenségünket, kiégettségünket, szakmai hiányosságainkat.

Ami kétségtelen: ma már nem lehet úgy tanítani, mint 10-20 évvel ezelőtt. Tapasztalataim szerint nem a gyerekek változtak meg - és ezzel a kijelentésemmel hajlandó vagyok vitába szállni bárkivel. A gyerekek tényleg mások, csakhogy szerintem nem eredendően mások, nem így születnek, hanem a szocializációs folyamat más, mint 10-20 évvel ezelőtt. Ez a folyamat millió sebből vérzik, amelynek oka a rendszerváltás óta törvényszerűen változó társadalom (hogy jó irányba változik-e, az más kérdés). A békáknál világosan bebizonyosodott, hogy például a kölykök is utálják ezt a rohanó, felületes világot és imádják azokat a helyzeteket, amelyekben lehetőségük van lassulni, gyereknek lenni. De ezt meg kell tanítom nekik, mert már nem tudnak játszani, nem tudna manipulálni, nem tudják, hogyan teremtsék meg magunknak ezeket a helyzeteket. A család nem tanította meg őket.

A képzésen azonnal használható gyakorlatokat, technikákat, eljárásokat adtam a kezükbe, mert azt tapasztaltam, hogy a pedagógusok többsége nem hajlandó arra, hogy maga adaptáljon ilyeneket, maga állítsa elő - készen akarja megkapni. Erre van igény és kicsit értem is. rettentően fáradtak vagyunk és soha ilyen rossz helyzetben nem volt a napszámos. 

Erre a szemléletváltásra rájöttek már évtizedek óta azok a nemzetek, akiket most példaként emlegetnek. De: nálunk is vannak ilyen szigetemberek (magányosan a kiégett, tehetségtelen... kollégák alkotta tantestületekben) és csodákat művelnek! Csakhogy: amíg Finnországban ugyanezt a munkát egy jobb állapotban levő társadalomban teszi harmad-negyedannyi munkával az ott dolgozó pedagógus (kiváló feltételek, megbecsülés mellett), addig nálunk mindennek hiányában szó szerint belehalnak a kollégák. Ők azok, akiknek hangja semeddig sem hallatszik, mert 

1. nincs rá igény: az oktatáspolitika, a mindenkori kormányok hozzá nem értő belepofázása miatt, egyetlen célt tart a szeme előtt - kiképezni a buta, képzetlen, megtörhető és rabszolgamunkára kényszeríthető munkások tömegeit

2. mert nem érnek rá arra, hogy gerillamarketinggel továbbadják tudásukat, hiszen heti 50-60 és több órában dolgoznak és fontosabb, hogy másnapra meg legyenek a differenciált feladatok az órára, minthogy megírjanak egy publikációt, szakmai anyagot valamelyik megmaradt szakmai folyóiratnak

3. a normarontás miatt ők az el nem ismertek, elnyomottak a tantestületekben. Könnyebb és konfliktusmentesebb beállni a sorba és szintén középszerűnek lenni, mint harcolni gyerekért, iskoláért, magunkért  

Nem kellene tehát csodálkozva bámulni és irigykedni a skandinávokra: itt vannak, itt élnek közöttünk. Menjetek el Turára, Mezőtúrra, Békéscsabára.... ott vannak a "finnek", tanuljatok tőlük! És akkor gyerek, pedagógus talán szebb napokat élhet meg, mielőtt fejére omlik az iskola. Mert össze fog dőlni -ezt biztosan állíthatom.

Számok - 60 óra

Két osztály. Egyik 20 fő értelmi fogyatékossal, másikban 11 a létszám. Letanított heti 30 óra (persze belefér a 32-be) és másik 30 készüléssel, adminisztrációval, az általam 4 osztályban tanított 60 gyerek dolgozatainak, füzeteinek javítása, szülői értekezletek és heti 4 napon félnapos ügyelet minden szünetben.

Az új osztályban matematika óra. A 20-ból 9-en tízig sem tudnak számolni, nem ismerik az alapműveletek írásbeli technikai végrehajtását sem. Másik 3 húszig majdnem tud számolni. A többiek legalább írásban 100-ig elmennek és 10 számításból általában a fele jó. Minden órára háromfelé differenciált feladatlapok, játékok - természetesen az órai munka is ezt követi: mint régen a tanyasi iskolákban, ahol együtt tanult elsős és nyolcadikos.

Szóval a számok: 31 év ledolgozva az iskolákban, 3 iskola, 2 diploma, sok-sok ezer gyerek, 12000 béka a hétvégi programokon, több mint 500 ingyenes program (az én pénzemen), 5-6 millió erre a célra, mindenféle pótlékkal nettó 200 ezer fizetés, 10% szülői megbecsülés, 99% tanítványi, 10% szakmai, kollégák általi elismertség, 5 saját könyv, nagyjából 50 publikáció a médiában, nagyjából ugyanennyi a különböző internetes szakmai felületeken, heti 55-60 óra munka, 5 nap- 5 nap nyaralás 20 év alatt (Balaton, barátok nyaralójában, Olaszország 50 éves koromra családi összefogással ajándékba). 3 gyerek, 30 éves házasság, 0 kerék, 0 megtakarítás, 0 tartozás, 0 jövőbeni nyugdíj. És 1 hülye pedagógus, aki még a pályán van - egyelőre.